Tintaszív

Történetünk 2 évvel ezelőtt kezdődött, egy Debrecen nevű kis falucska mozijában. Főhősünk egy ma már 16 éves gimnazista lány, aki él-hal a könyvekért, nem volt ez másként akkoriban sem, nem csoda hát, hogy tátott szájjal nézte a filmet, ami nem volt más, mint a Tintaszív, és ami nem szólt másról, mint a könyvek lelkéről, az olvasás szeretetéről, a fantáziáról, és rengeteg varázslatról. A film teljesen bűvkörébe vonta a lányt, és elhatározta, hogy amint lehetséges elolvassa a könyvet is.

Teltek-múltak az órák, napok, hetek, hónapok és évek, de Cornelia Funke Tintaszíve még mindig olvasatlanul feküdt a polcon. Hogy miért nem vette még kézbe? A választ még hősünk se tudta igazán. Talán a borítója riasztotta, amit nagyon borzalmasnak tartott (és tart még most is), vagy attól félt tán, hogy a film után már nem fog meglepetést okozni a történet, de az is meglehet, hogy egyszerűen csak lusta volt. A lényeg az, hogy két év és két lelkes barátnő unszolása és Tintaszív iránti szeretete kellett ahhoz, hogy végre lekerüljön ez a tintafekete kalandokkal teli könyv a polcról.

De hát miről is szól a Tintaszív? Egy kislányról, aki a mi hősnőnkhöz hasonlóan falja a könyveket, imádja a kalandos történeteket, az édesapja könyvgyógyász és szebbnél szebb borítókba öltözteti a régi elnyűtt köteteteket, a nagynénje pedig egy valóságos könyvtárban lakik. Nem csoda hát, hogy hősnőnk nagyon szívesen belebújna Meggie bőrébe. Arról nem is beszélve, hogy Meggie édesapjának Monak van egy különleges képessége azt, hiszen elárulhatom, hogy mi az, hiszen a fülszöveg sem titkolja. Mo képes a könyvekből kiolvasni a szereplőket.
Egy esős éjszaka történt minden, hirtelen betoppant az életükbe egy fura, sötét idegen egy szarvval rendelkező menyét társaságában, és fenekestől felforgatják Meggie és édesapja életét. És elkezdődik a történet, ami a Tintaszív lapjain kezdődik, és a Kaprikornusz, kinél gonoszabb nincsen, tanyáján végződik.

A lányt tejesen lenyűgözte a történet, főleg Mo varázslatos tehetsége, és Elinor könyvtára tette számára felejthetetlenné a regényt. A könyv közepe felé megelégelte, hogy csak ez Brendan Fraser fejű könyvkötő tudja a szavai erejével kiszólítani a szereplőket, így fittyet hányva a kötet hátsóján feltüntetett figyelmeztetésre hangosan kezdte olvasni a történetet, próbált minden betűt megízlelni, megformálni, de akármennyire is igyekezett még egy nyamvadt porszemet se sikerült kiolvasnia. Hiába nem lehet mindenki Mo. De nem sokáig szomorkodott, hiszen van már neki egy különleges képessége, bizony ám, képes belebújni és ízig-vérig beleélni magát a történetekbe. Na, ezt próbálják utánozni a Tintaszív szereplői. Igaz, ami igaz Funke könyvébe egy kicsit döcögősen ment ez a beleélős dolog, egy részt, mert félbe kellett hagynia az olvasást egy irodalmi verseny miatt, másrészt, mert elég nehezen vette fel a könyv stílusát, (harmadrészt, mert Mót, folyton Magyarországnak olvasta ennyit a rövidítésekről). Ő azt szereti, ha a mondatok szépen folyamatosan szövik a történetet, és egyre jobban magába szippantja történet. Nehéz volt megszoknia a stílust, de idővel a végére belejött az olvasásba.
Imádta a regény szereplőit mindnek saját személyisége, érzelmei voltak egytől-egyig. És azt hiszem elmondhatom, hogy megtalálta a leggonoszabb regényhőst is. Kaprikornusznál álnokabb, sunyibb és kegyetlenebb fickó nincs széles-e regény mindenségben. És az írónő is kegyetlen, minden fejezet élére jobbnál-jobb könyvek idézeteit helyezte el. Ennek köszönhetően rohamosan megnövekedett hősünk várólistája. Leginkább William Goldman A herceg menyasszonya nyerte el a tetszését, ez többször is feltűnik a műben, már alig várja, hogy megkaparintsa. Ráadásul az egyik legkedvesebb meséje a Pán Péter szintén helyett kap a regény lapjain.

Bár a Tintaszívnek vége van, hősnőnk máris szövögeti tovább Meggie és társai sorsát hiszen: ”A történetek igazából sosem fejeződnek be. Még akkor sem, ha a könyv maga úgy tesz, mintha utolsó lapján véget érnének a kalandok.”