Álarcosbál

Szeretek a családi könyvrengetegben kutakodni. Megtudni miket olvastak nagyszüleim, szüleim. Ha egy-egy könyv megsárgult lapjain ajánlást találok az felér számomra a világ minden kincsénél. Igen, még a csokinál is.
Tavaly rábukkantam egy novelláskötetre, az Úttörődologra, amit még apukám kapott harmadikos elemistaként, jó magaviseletéért. Azonnal lecsaptam rá, hiszen olyanok írásait tartalmazta, mint Szalay Lenke, Janikovszky Éva vagy nagy kedvencem Gergely Márta. Nem is okoztak csalódást, mint ahogy regényeiket egykor, novellájuk sorait is faltam, de mégis a legnagyobb hatást Szabó Magda tollából kipattant Zsuzsa levele váltotta ki belőlem. Egy fiatal, vajúdó asszony sorai, akinek élete legszebb napja talán az utolsó is egyben, hiszen a világháború kellős közepén, egy társasház sötét és zsúfolt pincéjében írja a férjének szánt levelét.
Emlékszem lélegzet visszafojtva olvastam végig, aztán újra és újra kezdtem. Mikor már vagy ötödször olvastam újra és mindenkivel, aki a közelembe került elolvastattam, a rám oly jellemző módon tovább szövögettem az elvarratlan szárakat. Nem is hittem volna, hogy álmodozásaimon kívül találkozhatok még Zsuzsával. Mindaddig, míg egy októberi éjszakán meghívót nem kaptam az Álarcosbálba.

A születésnap óta tervezem, hogy elolvasom Szabó Magda másik pöttyös könyvét, az Álarcosbált. Stílszerűen idén februárra terveztem be, de már megtanulhattam volna, hogy nekem nem szabad tervezgetni, mert azokból általában semmi nem lesz.  Most is ha nincs a molyon Szabó Magdás esemény, talán még jövő októberben is ismeretlen lenne számomra a Cigánylány és az Álarcos KISZ-es története.
Amint elkezdtem olvasni a regényt azon kívül, hogy a kanapéhoz láncolt, megszállt egy ismerős érzés, amit a regény közepééig nem tudtam hova tenni. Csak a könyv közepén jöttem rá, hogy mikor Krisztinára nézek az én Zsuzsámat látom, hogy mikor Boros Endréről olvasok akkor Endivel találkozom. És mikor azokhoz a jól ismert sorokhoz értem már nem tudtam megállítani a könnyeimet. Pedig pont nem rég jegyeztem meg, hogy már jó régen volt mikor utoljára megríkatott egy könyv.
Az Álarcosbál lett a legszemélyesebb Szabó Magda regény a számomra, talán emiatt is tetszett ez a legjobban.  Megyeri Éva a példaképeim egyikévé vált. A két jelmezes párbeszéde pedig megmutatta, hogyan kell megbocsátani, továbblépni, és legyőzni a félelmeinket. Talán mindezeknek köszönhető, hogy Boros Krisztinát még Vitay Georginánál és Illés Borinál is jobban megszerettem, és ez bizony nagy szó.
Az Álarcosbál a kedvenc Szabó Magdám lett. És ha legközelebb maskarába kell bújnom, már nem fogom keresgetni a jelmez ölteteket, egyértelmű, hogy egy cigánylány gúnyába bújok majd.