Quo vadis?

 Még tavaly tavasszal Zenkánál figyeltem fel Henryk Sienkiewicz világhírű könyvére, már akkor elhatároztam, hogy el fogom olvasni, de jött a nyár, rengeteg új könyv, kötelezők, feltúrtam a családi könyvtárait is ,így a Quo vadis Rómástul, császárostul keresztényestül, mindenestül a feledés homályába veszett. Egészen február elejéig mikor nagy felfedezőtúrát tettem a debreceni mennyországban, ismertebb nevén a megyei könyvtárban. Már indultam volna a kölcsönző pulthoz, mikor az „S” betűnél felfigyeltem egy ismerős címre, és egy ismerős borítóra. Azonnal beugrottak molytársnőm szavai így nem is volt kérdéses, hogy odacsapom Nerot és társait a már eddig is terjedelmes kikölcsönzendő könyves kupacomhoz. Nem is találhattam volna rá jobbkor, hiszen mind magyarból,  mind történelemből most vesszük a Római Birodalmat és azt kell mondjam, hogy a Quo vadis? tökéletes olvasmány kiegészítő ehhez a tananyaghoz. Hiszen az a rengeteg tény és adat, amit az iskolában a fejünkbe sulykolnak Sienkiewicz tolla által érzelmeket, lelket, életet kapott. Megelevenedett előttem, ez az embertelen, kegyetlen és őrült uralkodó által kormányzott birodalom tele szerelemmel, pompával, hittel,csalással, hazugsággal.

Mikor megláttam az első oldalon, hogy a lap háromnegyed részét a lábjegyzet teszi ki, nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad majd a történet, pedig mikor olvastam beállt nálam a se kép se hang szindróma. Nem hittem volna, hogy mikor egy helyes srác akar majd leülni mellém a buszon még azt se veszem észre, bár mentségemre szóljon, hogy évszázadokkal arrébb Neronál lakomáztam. De nem csak rám volt ilyen hatással a regény, mikor papám beleolvasott mondhattunk neki mamával bármit, az süket fülekre talált, ráadásul nem kevés furfangra volt szükségem, hogy visszaszerezem tőle legújabb kedvencemet.
Ám, nem minden pillanatban szerettem én ezt a történet, volt mikor ordítani tudtam volna egy-egy fordulattól. És a történésektől ledöbbenve, kiszolgáltatva meredtem magam elé, hogy ilyen nincs. De a szemem falta a sorokat, a libabőr a regény közepétől egyszer sem tűnt el a karomról és csak egy mondat járt a fejemben: Mi jöhet még?

Sokkolt és lenyűgözött. Olvasmányos és választékos stílusa, nagyszerű korrajza, zseniális szereplői tették felejthetetlené számomra. Az anya és feleséggyilkos Nerotól még most is feláll a szőr a hátamon. Bár ma azt mesélte a töri tanárom, hogy nem csak költőnek, hanem még balerinának is felcsapott. Képzeljétek már el a Rőtszakállút tütüben, ugye nem csak engem mosolyogtat meg? Vinicius szerelmi vallomásaiba olyakor valósággal belepirultam, de azért még a bókok No. 1-ja Odüsszeusz marad. És órákig el tudnám hallgatni Petronius ékes szólásait, kíváncsi vagyok, vajon rólam mit mondana az arbiter elegantiae, még az is előfordulhat, hogy elolvasom a Satyricont, de az már biztos, hogy legközelebb Kosztolányi kalauzol majd el az égő városba. Egyébként is nagy Nero lázban égek, már elő is készítettem a Nero, a véres költőt és alkonyattól pirkadatig a Sztárcsinálókat hallgatom.
De a legfontosabbról még nem is beszéltem a kereszténységről, ami az első megpróbáltatását éli meg e könyv lapjain.
Bár nem vagyok vallásos, a különféle vallások történetei mindig érdekeltek. Most is lenyűgözve figyeltem azt az óriási ellentéte, ami szegény, de boldog keresztyének és a gazdag, de romlásban élő patríciusok között tátong, de a szeretet és megbocsátás hite futótűzként terjedt és még ezen a szakadékon is képes áthidalni.

Hát, megint találtam egy olyan könyvet, amitől nem szívesen szabadulok meg, olyan jó lenne, ha a sajátom lenne, és bármikor le tudnám venni a polcról, de március 8-án lejárt a kölcsönzés határideje. Igaz az én dilis agyam már azon gondolkodik , hogy a többi fordítással is el kéne olvasni. Apropó a Nero lázam mellett még latinba is bele habarodtam. Már a legismertebb szállóigéket, mint a Panem et circensest, a Veni, vidi, vicit vagy akár a Quo Vadist, előszeretettel használom. és ezzel együtt apát az őrületbe kergetem, azt hiszem, visszasírja még ő az orosz korszakomat.