A Manderley-ház asszonya

Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam. Mintha újra ott álltam volna a Boldog-völgyben Maxim kezét fogva, beszippantva az orgonák friss és bódító illatát. Láttam Jaspert, a drága okos szemű Jaspert, nyelvét lógatva loholt a csónakház felé vezető ösvényen. Oly régóta ismét éreztem szemrehányó, megvető, gyilkos pillantását Mrs. Danversnek. Hallottam a tenger halk morajlását, és megint elhatalmasodott rajtam az a felemelő, részegítő, szemfényvesztő érzés, ami akkor fogott el mikor először jártam ebben a fenséges, hatalmas, káprázatos kastély álarca mögé megbúvó kísértett járta, elátkozott, csalódásokkal és szerelmekkel teli Manderleyben. Ahol mindent behálóz a vörös rododendron, és akármerre nézek mindenütt az ö keze nyomát látom, az ő parfümét érzem, az ő életét élem, Rebeccáét.

Pedig a valóságban sok száz mérföldnyire vagyok Manderleytől, és ez hatalmas birtok itt terül el tőlem egy karnyújtásnyira fekszik mellettem egy aprócska, lila könyvbe gyömöszölve, arra várva, hogy magával ragadjon, elvarázsoljon csak, hogy egy kis időre én is Mrs. de Winter lehessek.

Nem hiszem, hogy hamar eltudnám felejteni Manderleyt, álmomban újr és újra visszatérek majd. Megnézem filmen és a színházban. De ha igazán visszaszeretnék majd térni, akkor csak leveszem a polcomról Daphne du Maurier regényét, amit mellesleg kemény nyolcszáz forintért vesztegettek az antikban, és újra élem ezt a hátborzongatóan gyönyörű történetet.